II./2. I'm going home

Nem igazán tudok bármit is hozzáfűzni, szóval inkább bemásolom a fejezet végének begépeléssel kapcsolatos beszélgetésünket, ami talán nektek is segít majd megérteni :D Amúgy reméljük, tetszik a fejezet, meg minden, igyekszünk a következővel! A véleményeket pedig várjuk! :) xx

Mila: ki mondja h valamit muszáj tenni?
Doraa: te
Mila: ezt nem értem
Doraa: én se
Doraa: oké szóval
én: mi a francot csinálsz?

te: hazamegyek

én: de... (tiltakozás, félbeszakítod)

te: f@szság volt, dolgunk van, valamit muszáj csinálni, nem hagyhatjuk hogy blablabla

én: Na és mit b@zdmeg?! felejtsük el, tagadjuk le blablabla (lehetetlen opciók)

Harry

Ami azt illeti, Louis nem nyugtatott meg maradéktalanul. Nem attól féltem, hogy a fiúk nem értik meg, hanem, hogy a világ. Mikor ajkai az enyémeket simogatták, hiába volt földöntúli érzés, csak az járt a fejemben, hogy mennyien látnak, és mit gondolhatnak.

- De… - kezdtem, mikor Lou visszafeküdt a vállamra.

- Nyugi – fojtotta belém a szót.

- De att…

- Harry, nyugodj már meg – egyenesedett fel. Nem voltam képes elhinni, hogy ennyire hidegen hagyja a banda jövője. A banda, ami az életünk volt, amely nélkül egymást sem ismernénk. – Az igazi rajongók így is szeretni fognak.

- Nem a rajongókról beszélek – emeltem fel a hangom, mire többen is felénk fordultak, ezért halkabban folytattam. – Hiába szeretnek, ha a munkaadóink kirúgnak, a TV-k nem játszák a videóinkat, a rádiók pedig a dalainkat. Nem szerveznek nekünk több koncertet…

- Akkor majd énekelünk az utcán, és a YouTube-ra tesszük fel a telefonunkkal készített videókat.

- Louis! – Iszonyúan idegesített a hozzáállása. – Bármennyire is szeretnénk, ez nem kettőnkről szól, hanem a One Directionről!

- Csak nem szeretnéd eléggé.

- Hát ezt nem hiszem el – tápászkodtam fel. – Fogalmad sincs, miről beszélek.

- Azt hittem, te is csak velem akarsz lenni, ahogy én veled.

- De önző, amit csinálunk!

- Inkább vagyok önző, mint hogy hazudjak a világnak.

Idegesen hátat fordítottam Louis-nak, és elindultam a folyosón.

Louis

Nem értettem. Annyira nem. Ezek után valahogy már nem éreztem magam fáradtnak. Csal ültem a helyemen, és bámultam ki az ablakon. Siralmasan festhettem, és úgy is éreztem magam. Lerúgtam a cipőimet, és felhúztam a lábaim.

Minden, amire valaha vágytam, az az volt, hogy énekelhessek, és meghallgassanak. Ez már teljesült. Nem akkor, amikor harmadikok lettünk az X-faktorban, nem akkor, amikor meghívtak az első TV-showba, és nem is akkor, amikor kijött az első lemezünk.

Az, amiről mindig is álmodtam, akkor vált valóra, amikor először kiálltam a színpadra. Az a sok ember, aki mind engem nézett… A mentorok… Soha sem izgultam még életemben annyira, és soha sem voltam annyira boldog azelőtt.

Aztán persze jöttek a srácok, a fellépések, felkérések százai, rajongók ezrei. Amit imádtam, és rendkívül hálás vagyok nekik, és mindenért, ami az előbb felsoroltakkal együtt járt, a pénz, a hírnév, de mindig is az éneklés maradt a legfontosabb. És hogy önmagam lehessek.

Most is csak erre vágyom. Illetve Harryre. Az ő hiánya talán elviselhetetlenebb lenne, mint bármi másé. Fogalmam sincs, mikor szerettem belé ennyire…

És épp ezért nem értettem. A srácok úgy is elfogadnak. Az őszinte rajongóink is, sőt, velünk maradnak, és támogatnak. Ám az utóbbi nem is fontos. Hiába ők az oka annak, hogy megélhetünk pusztán a zenélésből, nem féltem őket elveszíteni.

Maximum egy kisebb házba költöznénk, kevesebb luxussal, de sokkal több nyugalommal és békével.

A hangunk, bármit teszünk, a miénk marad. A barátaink kitartanak mellettünk, akárcsak a rokonaink…

Ekkor ébredtem rá, hogy az egyetlen, amit elveszíthetünk, az egyetlen, amit Harry félt, az a hírneve. És szíve szerint bármikor azt választaná helyettem. Meg is teszi, éppen most.

Harry

Megálltam a folyosó végén, és úgy tettem, mintha tüzetesen vizsgálnám a falra helyezett táblát, amiről egyébként semmi mást nem fogtam fel, mint hogy betűk voltak egymás után. Kezeim olyan erősen szorítottam ökölbe, hogy körmeim a tenyerembe mélyedtek.

Nem hittem el, hogy Louis-t ennyire nem érdekli a One Direction sorsa, amiért nem csak mi, de a többiek is évekig dolgoztak, amiért feladtuk a tanulást és a magánéletünket.

Nekem megérné ugyan mindezt eldobni Louis-ért… De a srácok nem tehetnek semmiről, ők nem érdemlik meg, hogy romba dőljön a karrierjük. És az a menedzsment, aki már a félreérthető tweeteket is töröltette velünk… Nem voltam róla meggyőződve, hogy bárki meg tudná győzni az egész csapatot, hogy továbbra is megéri foglalkozni velünk.

- Uram, elnézést, minden rendben? – lépett hozzám egy fiatal stewardess.

- Öhm… Persze. Elnézést – kerültem meg őt, és visszamentem a helyemre. Leültem – szigorúan a nélkül, hogy Louis-ra néztem volna -, elővettem a telefonomat, fülembe dugtam a fülhallgatókat, és bömböltetni kezdtem a zenét.

Louis

Egészen az átszállásig néma csendben ültünk egymás mellett. Harry egyszerűen nem vett tudomást rólam, én pedig jobb híján engedtem visszatérő fáradtságomnak, és álomvilágban töltöttem a hátralévő órákat.

Mikor felébredtem a stewardess hölgy keltegetésére, Harry már nem volt mellettem. Táskámat felkapva rohantam a kijárat felé, az embereket szinte félrelökve. Hová tűnt? Odakint már korom sötét volt, szóval hiába reménykedtem, hogy meglátom göndör hajkoronáját, meg kellett várom, míg beérünk az épületbe.

Fel-alá rohangáltam a reptéren, mint egy idióta. Nem volt a kijáratnál, sem a csomagfelvevőnél, sem a váróban. Többeket kis híján fellökve szlalomoztam a tömegben, de tudtam, alig van esélyem kiszúrni a rengeteg ember között.

Az apró boltokba egyesével bementem, majd már jöttem is ki. Néhány szembejövő tini lány szemében láttam a felismerést, ám nem foglalkoztam senkivel.

Már épp elhatalmasodott volna rajtam a kétségbeesés meg a félelem, mikor megláttam a göndör fürtöket a reptér hatalmas előcsarnokában. Épp a jegypénztártól távozott.

Odafutottam hozzá, és kezét megragadva idegesen meredtem rá.

- Mégis mi a francot csinálsz?

- Hazamegyek – közölte a legnagyobb egyszerűséggel.

- De…

- Semmi de. Hatalmas őrültség volt még csak rágondolni is. Dolgunk van otthon. Valamit muszáj tenni… Nem hagyhatjuk, hogy…

- És mégis mit? Vonjuk vissza az egészet? Tagadjuk le, felejtsük el, nevessünk a hülye tréfán? Mind ketten tudtuk, mit jelent felvállalni. Pontosan tudtuk, mik várnak ránk. És most, hogy talán bekövetkeznek, megfutamodsz?


Harry

Miután Louis az egész utat végigaludta, és meg sem próbálta megbeszélni velem a dolgot, mikor leszálltunk San Franciscoban, felpattantam a helyemről, leszáguldottam a gépről, és a repülőtéren az első utam a pénztárhoz vezetett.

Kihasználtam a hírnevem - hazudnék, ha azt mondanám, hogy először -, a sor elejére furakodtam, és mély levegőt véve kértem egy jegyet a legközelebbi londoni járatra.

Nem csak önző és meggondolatlan lett volna ez a kiruccanás, de ha Louis-t ennyire félreismertem, és ennyire nem érdekli, mi lenne a többiekkel, már nem is volt annyi kedvem csinálni ezt az egészet.

Másfél órám volt a gépig, szóval úgy döntöttem, elbújok a mosdóban, nehogy Louis utánam jöjjön. Persze a következő lépésnél kapta el a karom.

- Mégis mi a francot csinálsz? - szinte üvöltött.

- Hazamegyek - lengettem meg a kezemben tartott repjegyet, mire egyből tiltakozni kezdett, ám szavába vágtam, és kifejtettem, micsoda ostobaság volt az ötlet.

- Valamit muszáj tenni... Nem hagyhatjuk, hogy...

- És mégis mit? - lépett közelebb, és olyan opciókat kezdett el sorolni, melyek nevetségesen elképzelhetetlenek voltak.