14. Problem...

Bocsi, hogy csak most, de ha lustaságról van szó, Doraa legyőzhetetlen :D Ez a fejezet rövidke, de vészesen közeledünk a végéhez, és nem akarjuk gyorsan a nyakatokba zúdítani. Mi most megyünk pihenni a magyar riviérára, nektek pedig kellemes olvasást és jó hétvégét!

Ja, és persze boldog péntek tizenharmadikát!
x, Mila

Most látom, hogy eltüntettem a jobb oldali sidebart... hoppá... xddd bocsika, Doraa

Harry

Miután megoldottnak tekintettük a mini-szívinfarktust okozó problémát, eseménytelenül telt az út- már amennyire eseménytelenül telhet négy óra utazás a One Directionnel.

Mivel a hotel előtt rengetegen voltak, a hátsó bejáratot vettük igénybe. Miután elfoglaltuk a szobákat, mindannyian hozzánk csoportosultak. A gyűlés tárgya az újonnan begyűjtött fanbook volt. Végig lapoztuk, egy-két oldalon jót nevettünk, majd idejét láttuk egy kiadós ebédnek.

Később felhívtam anyát, hiszen már egy hete nem beszéltünk, a nap további része pedig úgy telt, mint bármelyik másik koncert előtt – már ha nem vesszük figyelembe, hogy mivel Anne szülővárosában voltunk, rábólintottunk, hogy Zayn szíve választottjának családjával töltse az időt.

A koncert után Niall és Liam elment egy helyi klubba, Zayn vacsorázni ment Anne-ékhez, én és Louis pedig fáradtan dőltünk be az ágyba – az, hogy együtt alszunk, egymás karjaiban, már teljesen természetesnek tűnt.

Másnap délelőtt – a változatosság kedvéért – hangos dörömbölésre keltünk.

Megint Louis botorkált ki az ajtóhoz.

- Figyelj, szedjétek össze magatokat, és gyertek a szobánkba – hallottam Niallt. – Nagy gáz van…

Tíz perccel később benyitottunk a szobába, és a következőkkel szembesültünk:

Zayn kisírt szemekkel ült a kanapén, a One Direction másik két ötöde pedig idegesen mászkált fel és alá,  míg menedzserünk a dohányzóasztalon dobolt ujjaival, és olyan fejet vágott, mint aki mindjárt felrobban.

Egy percig halotti csend uralkodott, míg végül Zayn felemelte a fejét, ám csak halk suttogásra volt képes.

- Én… sosem gondoltam volna...

- Nem a te hibád – motyogta menedzserünk.  – Foglaljatok helyet – mutatott a fekete hajú mellé ránk nézve.

- Mi történt? – kérdeztem riadtan.

- Amint ideér Stuart kisasszony, minden világos lesz.

- Anne? – néztünk össze Louis-val.

Louis

Egyre rémültebben gondolkodtam, hogy vajon mi lehet ekkora probléma. Aztán betipegett a szobába Anne, lehajtott fejjel.

- Na jó – pattantam fel.  – Valaki mondja már el, hogy mégis mi a franc történt!

- A kamera… A felvételek… - motyogta.

Kezdett nagyon rossz érzésem támadni.

- Mégis mi van velük? – kezdtem kiakadni.

- Mégis mi lenne? – emelte fel a hangját menedzserünk. – Az, hogy az undorítóan mézes-mázos enyelgésetek fenn van a neten, HQ minőségben.

A feje már vörös volt, és kis híján a haját tépte.

Visszarogytam a kanapéra. Harryre néztem, ő meg rám. Kétségbe volt esve.

- De hogyan… - nyögte elhalóan.

Erre Zayn még jobban összegörnyedt, Anne pedig majdnem elbőgte magát, még mindig az ajtóban ácsorogva.

- A hugom… megtalálta a gépet… és megszállott rajongótok, és… Én annyira sajnálom… - kezdtek hullani a könnyei.

- A sajnálattal nem megyünk semmire. Van valakinek bármilyen ötlete, hogy hogyan tehetnénk mindezt meg nem történtté? - menedzsmentünk vezetőjének szavait némaság követte.

 Harry kezéért nyúltam, és bátorítóan szorítottam meg. Nem a boldogságtól csillogtak a szemei.

- Sejtettem. Mostantól azt teszitek, amit mondok, mert ez így nem folyatódhat. A felvételt semmivé kell tenni, mielőtt elszabadulna az őrület.

Alig egy órával később már a szobánkban ültünk Harryvel. Sötét volt és idegtépő csend. Szorosan öleltem, arcát a nyakamba temette. Percek óta ültünk így, mozdulatlanul. Néha meg-megremegett. Nem tudtam eldönteni, hogy sír-e.

- Minden rendben lesz – suttogtam, miközben hátát simogattam, ám szavaimat én sem hittem el.

A terv az volt, hogy még ma este elmegyünk egy TV-stúdióba, és élő adásban kifejtjük, hogy ez az egész csak egy idióta fogadás volt, amit részegen követtünk el. Személy szerint engem nem igazán hatott meg, hogy kiderült a kapcsolatunk. Sokat gondolkodtam ezen, és be kellett látnom, előbb-utóbb úgy is kiderült volna.

És bár a rajongók miatt lehettünk azok, akik, most még sem érdekelt, mi a véleményük. Nem akartam tudomást venni a következményekről. Én csak őt akartam.

Az sem számított volna, ha… Sőt, talán még örültem is volna, ha felvállaljuk az egészet. De Harry álláspontjáról semmit sem tudtam. Fogalmam sem volt, mi jár a fejében.

Csak abban reménykedtem, hogy néhány pillanat múlva nem néz fel rám könnyes szemekkel és érzelemmentes tekintettel, hogy komoly hangon közölje, ez neki már sok, és jobb lesz nekünk barátokként, külön szobában.