9. You went crazy

Hello!

És igen! Igaz, hogy holnap vizsgázunk, és igaz, hogy egyikünk se  tud semmit, még is sikerült kijavítani az új fejezetet! Ezennel hivatalosan is elérkeztünk a történet címadó részéhez.
Jó olvasást, és várom a véleményeket!

Doraa

Louis

Beszólásom egy szokásos poénnak indult, ám valami egészen más lett belőle. Másodpercekig ültem lefagyva, magam elé meredve. A szívem ezerrel dobogott, még akkor is, amikor kérdőn a mellettem ülőre néztem.

- Menj már utána! – szólt rám Zayn erőteljesen, mire azonnal felpattantam és igyekeztem a kijárat felé. Fogalmam sem volt, hogy mi lesz most, de semmi más nem járt az eszemben, mint ajkai az enyémekre simulva.

Egyáltalán merre mehetett? Kiléptem az épület elé, szerencsére azonnal megláttam néhány méterrel arrébb, a falnak támaszkodva.

- Harry – szólítottam meg, de fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Magyarázatot vártam egy olyan kérdésre, amit még magamnak feltenni is rettegtem, nem hogy neki.

Újra elismételtem a nevét. Szörnyen festett. Annyira magányosnak és elhagyatottnak látszott, amilyennek sose szerettem volna látni. Át akartam ölelni és megvigasztalni.

Nem nézett rám még akkor sem, amikor megkértem. Könnyek folytak végig az arcán. Nem akartam olyat tenni, ami ennyire megviseli. De mégis mit tettem?

Aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen semmi másra sem vágyom, mint hogy megcsókoljam.

A fal segítségével ejtettem foglyul, hogy ne szökhessen meg. Eltüntettem a sós cseppeket, és ajkaimat az övéire nyomtam. Amikor nem ellenkezett, felbátorodva öletem át a derekát, és húztam még inkább magamhoz, de eltolt.

- Louis… ezt… meg kéne beszélnünk. – Éreztem, ahogy eltávolodik tőlem.

- Nem akarok beszélni – közöltem vele komolyan. Persze tudtam, hogy muszáj lesz, jelen pillanatban azonban nem tudtam, mit is mondhatnék.

- Louis – szólt rám, és látszólag kezdett ideges lenni. És még mindig szomorú volt.

- Én is szeretlek – mondtam ki az első dolgot, ami eszembe jutott. Aztán rájöttem, hogy valójában ez a pár szó volt az, ami minden érzelmemet lefedte. Az egész ennyire egyszerű. Mindig is eszesnek, kedvesnek, szeretetreméltónak és gyönyörűnek tartottam. Illetve ott, abban a pillanatban, piszkosul vágytam rá.

Úgy vettem észre, ez volt az, amire legkevésbé sem számított. Szemei kételkedve bámultak rám. Én pedig semmi másra nem voltam képes, mint szelíden mosolyogni rá.

Azt, hogy még egyszer megcsókolom, inkább nem kockáztattam meg. Időre volt szüksége, ahogy nekem is.

Harry

Gondolkodnom kellett, de mégsem állhattam ott percekig némán.

- Mi lenne, ha visszamennénk a hotelba folytatni ezt a beszélgetést? – kérdeztem fojtott hangon. – Te hívj egy taxit, én meg lemegyek a cuccainkért és szólni a többieknek.

Aprót bólintva vette elő a telefonját. Mikor leértem, Zayn ölében már újra ott ült Anne, és kedvesen cirógatták egymást.

Igyekeztem minél gyorsabban összeszedni a dzsekijeinket, mintha ott sem lennék, ám persze ez nem sikerült. Zayn megkopogtatta a vállam.

- Igen? - fordultam felé, ő pedig csak kérdőn vigyorgott. Égnek emeltem a tekintetem.

- Ennyire egyértelmű volt? - csúszott ki a számon.

- Nem tudom - vonta meg a vállát. - Nekem igen.

- Micsoda? - ráncolta homlokát Anne.

- Hagyjuk, cica - mosolygott az ölében ülő lányra Zayn, én pedig egy 'majd megbeszéljük, Zayn'-nel és egy 'további jó szórakozást'-tal ott hagytam őket.

Felbaktattam a lépcsőn, és a fal mellett ácsorogva egy igen elmélyült Louist találtam. Más azt mondaná, bután meredt maga elé, de én ismertem ezt a tekintetet - ahogy minden mást is rajta -, és tudtam, hogy valamin komolyan gondolkodik. Nem akartam megzavarni, és hirtelen nem is tudtam, miről beszélhetnénk, mert mégsem mehet oda az ember fia a haverjához azzal, hogy na figyi, most akkor mi szerelmesek vagyunk? Tehát szótlanul a kezébe nyomtam a fekete dzsekijét, és fel-alá kezdtem járkálni a járda szegélyén.

A gondolat, ami leginkább foglalkoztatott - mily meglepő, - a jövő volt. De igaziból nem azon töprengtem, hogy most mi lesz köztünk Louis-val. Mármint persze, nem hagyott nyugodni az sem, hogy mennyire gondolta komolyan vagy mennyire fogja holnap komolyan gondolni, de ami igazán zavart, az a távolabbi jövő volt. Úgy értem, ha mi ketten most komolyan... folytatjuk ezt a... dolgot, akkor oké, hogy Niall és Liam jól fogják fogadni - Zayn reakcióján már nem kellett agyalnom-, hiszen ők a barátaink, és szeretnek minket, na de a rajongók? A családunk? A menedzsment és mindenki más? Mi lesz így? Mi lesz kettőnkkel? Mi lesz a bandával?

Néhány órának tűnő perc után megérkezett a taxi. Louis előre ült, én hátra, bediktáltam a szálloda címét, és bármilyen értelmes gondolatfoszlányt mellőzve bámultam az ablaküveg túl felén elsuhanó sötéten ásító házakat.

A hotel elé érve Louis fizetett, majd továbbra is halálos csöndben fellifteztünk a szobánkhoz. Louis-nál volt a kulcs, kinyitotta az ajtót, ledobta a dzsekijét a földre, majd önmagát a kanapéra. Halkan csuktam be az ajtót, majd miután elfordítottam a kulcsot, hirtelen nem tudtam, mihez kezdjek. Ilyen még sosem fordult elő köztünk, de kezdett kínossá válni a hallgatás.

- Ugye nem akarod egész éjjel ezt csinálni? - kérdezte Louis anélkül, hogy rám nézett volna.

- Mit? - játszottam az értetlent, mire végre rám pillantott, és égnek emelte a szemét.

- Ugye nem akarsz hallgatási fogadalmat tenni?

- Csak ha te sem - vigyorodtam el, mire végre az ő arcizmai is ellazultak.

- Szóval idejössz, vagy két méteres távolságról fogunk beszélgetni?

Hozzá hasonlóan levágtam a dzsekim a szoba közepébe, és a kanapé karfáján átlendülve csapódtam be mellé. Törökülésbe helyezkedtem, és kerestem a szavakat.

Neki előbb sikerült megtalálnia a hangját.

- Nézd, Harry, hogy ha átgondoltad, és... rájöttél, hogy... vagy...

De úgy látszik, a szavakat mégis én találtam meg előbb.

- Louis. Mióta megismertelek, egy vicces, odaadó, kitartó, önzetlen, kedves fiúnak tartalak. Ahogy bekerültél az életembe, úgy lettél a legjobb barátom. Sosem volt semmi, amit ne szerettem volna rajtad, még a legidegesítőbb szokásaidat is imádom, hogy mindig a szavamba vágsz, hogy néha úgy visítasz, mint egy malac, és hogy néha horkolsz. Minden apró dolog hiányzik, ha nem vagy velem. És eddig nem tudtam, mi ez... - És a mondatok csak jöttek és jöttek, és képtelen voltam megálljt parancsolni az eddig kimondatlan szavaknak. - Vagy is, mi van? Dehogynem tudtam. Csak nem mertem elhinni. Vagy nevet adni neki, arról nem is beszélve, hogy szavakba önteni. Szóval most, hogy valamilyen szinten készen állok rá... Ha azt akarod kérdezni, hogy megbántam-e vagy meggondoltam-e magam, a helyzet az, hogy nem, és nem is fogom, szóval ha most megijesztettelek, akkor itt az utolsó alkalom, hogy kimenj azon az ajtón - mutattam a hófehér tölgyfaajtóra - anélkül, hogy összetörnéd a szívem.

Louis

A szóáradata először meglepett, majd a boldogság robbanásszerűen áradt szét a végtagjaimban.

- Te teljesen megőrültél... - mondtam, ami elsőként eszembe jutott. Megbotránkozó tekintetét látva, lehet nem ez volt a legjobb ötlet. Felpattant az ágyról, és ő indult az ajtó felé.

- Teljesen megőrültél, ha azt hiszed, hogy képes lennék itt hagyni téged – fejeztem be az elkezdett mondatom, mire megállt a szoba közepén. – Ami pedig azt illeti, én sem tudom, hogy mióta érzek így. Mióta vágyom arra, hogy átöleljelek, vagy mióta dobban a szívem hatalmasat, ahányszor csak rám mosolyogsz. De ha megkérdeznéd, azt válaszolnám, mindig is tudtam, hogy szükségem van rád. Egyszerűen csak nem számított, hogy barátságnak vagy szerelemnek nevezzük, amíg mellettem vagy. Persze azért az utóbbi sokkal több lehetőséget tartogat…

Egy pillanatig bizonytalanul mosolyogtam a szőnyegre, amit kitartóan bámultam, de aztán felnéztem az álldogáló fiúra, és rögtön megkomolyodtam.

Felálltam az ágyról, és mögé sétáltam. Nem mertem megérinteni. Messze volt, a gondolatai között, távol tőlem.

- Nézd, Harry... Tudom hogy rengeteg a kérdés, de nem lehetne, hogy együtt találjuk meg rájuk a válaszokat?

Hallgatott, én pedig továbbra is esetlenül álldogáltam a háta mögött. Beletúrtam a hajamba. Lehet, hogy...

- Illetve nem muszáj mostantól idétlen párocskaként viselkednünk... Ha szeretnéd, továbbra is maradhatunk barátok... - kezdtem védekezni.

Először a fejét kezdte el ingatni, nemet intve, majd megpördült a tengelye körül. Karjait a nyakam köré fonta, és arcát a nyakamba rejtette.

Ez a reakció mit sem segített abban, hogy kitaláljam, mire gondol. Nagyon szerettem volna a fejébe látni. Megtudni, hogy azt várja, öleljem át, vagy pedig éppen búcsúzik. Nem tudtam volna mit kezdeni azzal, ha elviszi innen a cuccait, és ismét Zayn költözik be a helyére.

Azt sem tudtam eldönteni, hogy pillanatnyilag hogyan érez, mivel továbbra sem hagyta el szó az ajkait, azon kívül, hogy:

- Louis... - Igazából suttogásnak sem volt tekinthető, én még is hallottam, köszönhetően annak, hogy milyen közel volt hozzám.

El akart engedni, ám mielőtt ezt megtehette volna, végre megmozdítottam a karjaimat, és szorosan magamhoz húztam. Mélyet sóhajtott, és éreztem, ahogy megnyugszik. Az egész teste, ami eddig mereven feszült, menekülésre készen, lassan felengedett a karjaim között.

- Ha elengedlek, megpróbálsz megint elrohanni? - tettem fel az első és legfontosabb kérdést, amire választ vártam.